Hatvankilenc évvel ezelőtt, 1944. március 19-én szállták meg a német csapatok Magyarországot és kezdték meg az ország szisztematikus szétrombolását. A közfelfogással ellentétben a másodig világháború alatt közel sem voltak konfliktusmentesek a magyar-német kapcsolatok.
1938-ban történt az első összeütközés, amikor a kieli és berlini tárgyalások alkalmával a magyar fél elutasította a Csehszlovákia elleni támadás kiprovokálását. Bár a magyar indoklás elsősorban a kisantant veszélyét nevezte meg, valójában a politikai elit nem hitt a németek világháborús győzelmében. Hitler haragját váltotta ki a magyar kormány azon intézkedése is, amely lehetőséget adott több mint százezer lengyel Magyarországra meneküléséhez. Horthy reményei, miszerint kimaradhatunk a háborúból, Franciaország veresége után szertefoszlottak. Teleki öngyilkossága és Anglia megértő magatartása késleltette ugyan a hadüzenetet Jugoszlávia megszállása után, ám senkinek nem volt kétsége, Németország oldalán belépünk a háborúba. A német közéleti és politikai körök is számos kifogást emeltek Magyarország ellen, hazánkat egy feudális, konzervatív és "zsidó befolyás alatt álló" országnak tartották.
Beavatkozási kísérletek Közvetlen politikai „kérést” először 1942-ben fogalmaztak meg a németek a magyar kormánnyal szemben, amely szerint Bárdossyt akarták látni a külügyminiszteri székben. A kérést sikerült elhárítani. 1942-43 között a német kritikák "a zsidókérdés radikális megoldását" hiányolták, szerencsére ezt sem tudták elérni. Kudarcba fulladt 1943 áprilisi kísérletük, amely a Kállay-kormány leváltására irányult. Ezek az ellentétek azonban még nem vezettek volna Magyarország megszállásához, ennek okait többféleképpen próbálták magyarázni a történészek - mindenesetre nehéz egyértelmű választ találni. A megszállás okai Kállay visszaemlékezései szerint alapvető okot szolgáltatott a zsidók (igencsak viszonylagosnak tekinthető) "szabad élete" és a menekültek befogadása. (Ekkor ugyanis már hatályban voltak Magyarországon a zsidótörvények, amelyek hátrányos megkülönböztetésben részesítették a nürnbergi törvények szerint zsidónak minősített magyar állampolgárokat.) Közvetlen okként azonban ezt az érvelést elvethetjük, hiszen erre való hivatkozással évekkel ezelőtt is megszállhatták volna az országot. További érvei viszont komoly elemzést érdemelnek. 1944. február 12-én Horthy Hitlerhez írott levelében követelte a keleti fronton harcoló katonáink visszahozatalát és kijelentette: Magyarország határait önerőből is képes megvédeni. A megszállást elősegítette a Kállay-kormány és a nyugati szövetségesek közötti megállapodás, amely konkrét cselekvési tervet tartalmazott a háborúból való kilépésre. Lehetséges okként lehet megnevezni azt az érvet is, amely szerint Németország nem tűrt volna meg egy kiugrást fontolgató államot a hátában, miközben közeledett az orosz front. A magyar társadalom egyre inkább háborúellenesé vált, a demokratikus pártok a Magyar Frontba tömörülve azonnali kilépést szorgalmaztak. Gazdasági téren is igyekeztünk kihátrálni a szövetséges mögül, egyre kevesebb terméket küldtünk a Harmadik Birodalomba. Macartney angol történész és Karl Ritter nagykövet csupán két okot jelölt meg, Horthy 1944. február 12-i levelét és az amerikai-angol hadosztályok érkezésének lehetőségét országunkba. Ez utóbbi feltételezést ki kell egészíteni, szó sem volt szövetséges hadosztályok érkezéséről, csak egy három fős küldöttség érkezett (késve) Budapestre. Hitler csak akkor fordult véglegesen a magyar kormányzó ellen, mikor értesült arról, hogy a béketárgyalások Horthy tudtával folytak. A nagy blöff Hitler a szövetségesek magyarországi inváziójától való félelme gyakorlatilag egy nagy átverés eredménye volt. A teheráni konferencia előtt valóban volt egy (elsősorban Churchill elképzelése szeritni) terv, amely balkáni partraszállással számolt. Az olaszországi katonai nehézségek azonban már eltántorították a szövetségeseket ettől az akciótól. A teheráni konferencia eldöntötte, hogy a második front megnyitására Normandiában kerül sor, és Európa keleti és középső része szovjet érdekszférába kerül. Iránban döntöttek ugyanakkor az Operation Bodyguard nevű tervről, amelynek feladatául tűzték ki, hogy minél több országot léptessenek ki a német szövetségi rendszerből. Ennek a tervnek szellemében tárgyaltak Barcza Györggyel Svájcban. A kiugrási kísérlet természetesen magával vonhatta a német megszállást (ez meg is történt), ezt azonban helyesnek is tartották, hiszen ezzel a nyugati hadszíntérről vonnának el csapatokat, közvetlenül a partraszállás előtt. A szövetségesek terve sikerrel járt, de ezzel a németek karjaiba dobták Magyarországot. A megszállás és következményei 1944. március 17-én Hitler magához rendelte a magyar kormányzót és közölte az ország elfoglalását. A Margaréta-tervet Warlimont tábornok dolgozta ki még 1943-ban. Horthy nem mondott le, ezzel legitimálta az új kormányt, amelynek vezetőjévé Sztójay Dömét nevezte ki. Ellenállásra senki nem gondolt és nem is gondolhatott, hiszen a magyar csapatok az ország területén szétszórva, félig felfegyverezve helyezkedtek el. A magyar politikai elitet is váratlanul érte a német csapatok bevonulása, de a közelgő orosz csapatoktól való félelem is erősebb volt, mint a németekkel szembeni ellenérzések. Március 19-e következménye végzetes volt az országra nézve: azonnal betiltották az ellenzéki pártokat, megszigorították a cenzúrát, vidéken megindult a zsidók összegyűjtése és deportálása (1944. júniusig) és az ország teljes kifosztása. Horthy apátiája egészen a román kiugrásig tartott, augusztus 23-a után küldöttséget menesztett a Szovjetunióba és megkötötte a fegyverszüneti egyezményt. A kiugrási kísérlet mégsem sikerült, október 15-én felolvasott rádiónyilatkozata nem fordította szembe a honvédséget a korábbi szövetségesével. Leköszönése előtt még elkövette politikai pályafutásának egyik legnagyobb hibáját, kinevezte Szálasi Ferencet az ország élére. Bodor Zoltán www.geographic.hu