78 év telt el a magyar 2. hadsereg pokoljárása óta. 1943. január 12-én 10.30-kor indult meg a Vörös Hadsereg támadása Urivnál.
Történetét a mai napig legendák, tendenciózus pletykák veszik körül. A legújabb kutatások tükrében a Don-kanyar igaz történetét mutatjuk be.
Előzmények
Hitler az 1941 telén végbement harcokban elszenvedett veszteségek pótlására (kb. 800 000 katona esett ki a Moszkva elleni támadás és a visszavonulás során) 1942 januárban azzal a kéréssel fordult a kormányzóhoz, hogy a fronton lévő 5, megszálló feladatokat ellátó dandár mellé újabb 12 dandárt bocsásson rendelkezésre, a tavaszra tervezett támadáshoz. Hasonló felkérést kapott a román és az olasz kormány is. A német vezérkar tisztában volt a szövetséges hadseregek rossz felszereltségével és kiképzettségével, de úgy ítélte meg, hogy némi fegyverzeti kiegészítéssel alkalmasak lesznek a támadó szárnyak biztosítására illetve megszálló feladatok ellátására.
A magyar hadvezetés hosszan elhúzódó háborúval, s annak végén magyar-román fegyveres konfliktus kirobbanásával számolt. Így arra törekedett, hogy a közép-európai hadszíntér sajátosságaihoz igazított, s a szomszédaink elleni lokális konfliktusokban sikeres védekezésre tervezett hadseregét a két katonai szuperhatalom szélsőséges éghajlati- és terepviszonyok között folyó összecsapásától távol tartsa, és a rendelkezésére álló fegyveres erőket megkímélje. A kérés elől azonban nem térhetett ki, legfeljebb annak mértékét tudta „lejjebb alkudni”. Így került sor a 3 hadtestbe szervezett 9 dandárból (a dandár elnevezést 1942. február 12-től könnyűhadosztály váltotta föl) és 1 páncélos dandárból álló magyar 2. hadsereg felállítására, miután a német ígéretet tett a magyar fél által igényelt korszerű felszerelés és fegyverzet, többek között páncéltörő ágyúk, aknavetők, páncélosok, géppisztolyok, teherautók, motorkerékpárok és sok egyéb nélkülözhetetlen cikk átadására.
A magyar 2. hadsereg parancsnokságára vitéz Jány Gusztáv vezérezredest, a tábornoki kar egyik legjobban képzett tagját kérték fel, s a hadrakelt hadsereg vezérkari főnöke előbb Rakovszky György vezérőrnagy, később Kovács Gyula lett. A kiadott mozgósító parancs az ország lakosságának arányos megterhelésével, jórészt a tartalékos állományt mozgósította – a „legjobb anyag” kímélésének szellemében. A nemzetiségiek aránya (kb. 20%) volt, ami megfelelt az országos átlagnak. A kivonuló hadsereg élelmezési létszáma 207 000 fő volt, melynek nem egészen a fele tartozott harcoló alakulatba. (Ez elsősorban az ellátószolgálat korszerűtlen voltának volt betudható.) A magyar 2. hadsereg tisztességes felszerelésére komoly erőfeszítéseket tett a magyar katonai vezetés. (A rendelkezésre álló fegyverzet kb. felét a magyar 2. hadsereg rendelkezésére bocsátották.) A szervezetszerű felszerelési igényt szinte minden tekintetben maradéktalanul feltöltötték, de a modern hadviseléshez elengedhetetlenül szükséges eszközök és fegyverzet tekintetében már a kezdet kezdetén jelentős hiány mutatkozott. A németek kis mennyiségű korszerű fegyver és szállítóeszköz mellett, jobbára korábban zsákmányolt csehszlovák, francia és belga harceszközöket bocsátottak rendelkezésünkre, melyekhez a továbbiakban nem tudtak sem megfelelő alkatrész-utánpótlásról, sem lőszerellátásról gondoskodni. A katonák ellátására szolgáló élelmiszert a magyar kormány átadta a német hadseregnek, amely ennek fejében köteles volt biztosítani a magyar 2. hadsereg mindennemű utánpótlását. Ez alól kivételt a speciálisan magyar származású anyagok képeztek (pl. egyenruha).
Felvonulás a Donhoz
A frontra való kiszállításra három lépcsőben 1942 májusától augusztusig, a partizántámadásoknak kitett, meglehetősen túlterhelt vasútvonalak miatt vontatottan került sor. Az első lépcsőben kiszállításra kerülő III. hadtest egyes részeit (komáromi 6. könnyűhadosztály) partizánok elleni harcra vezényelték, míg a soproni 7. könnyűhadosztály és a nagykanizsai 9. könnyűhadosztály Kurszk mellett vett át egy frontszakaszt a németektől. Júniusban azután a B. hadseregcsoport (Heeresgruppe B) kötelékébe beosztott magyar 2. hadsereg azideig kiérkezett alakulatai – német csapatokkal megerősítve – csatlakoztak a „Kék hadművelet” (Operation Blau) fedőnevű támadáshoz. A hadseregcsoport feladata az első fázisban a Donhoz való áttörés, második fázisban a Don és az Oszkol folyó között bekerített ellenséges csapatok megsemmisítése, majd a továbbiakban a Don vonalának tartása, s ezzel a Sztálingrád és Kaukázus irányában támadó seregtestek szárnyainak biztosítása volt.
Az offenzíva megindítása a magyar 2. hadsereg számára kijelölt támadási irányban – főként kellő tüzérségi támogatás hiányában – igen súlyos veszteségekkel fenyegetett. Ez a magyar vezérkaron belül is komoly meghasonláshoz vezetett, aminek következtében a III. hadtest parancsnoka vitéz Domaniczky Ödön felmentését kérte. A hadtest vezényletét ideiglenesen Rakovszky vette át, s végül a tüzérséget jelentősen megerősítették. A „Kék hadművelet” 1942. június 28-án 2 óra 15 perckor indult meg. A szovjet csapatok elképesztően szívós és igen ügyes védekezése mellett, a III. hadtest alakulatainak veszteségteljes harcok után sikerült július 2-án elfoglalniuk Tyimet. A német seregtestek július 3-án Sztarij Oszkolnál nagyobb szovjet erők körül zárták be a gyűrűt (ez volt a nevezetes „oszkoli zsák”), s legelöl haladó csapataik július 4-én elérték a Dont. Csapataink a Sztarij Oszkol környékén folyó harcokban érzékeny veszteségeket szenvedtek el, majd miután a német alakulatokat kivonták, július 10-ére Voronyezstől Korotojakig – leszámítva az oroszok által megtartott vagy újonnan kialakított hídfőket – mindenhol felzárkóztak a Donhoz. Július végén augusztus elején vonult fel a folyó partjára a hosszas meneteléstől meglehetősen elfáradt és a folyamatos partizánharcokban jelentős veszteségeket szenvedett IV.hadtest, s a VII. hadtest alakulatainak zöme, illetve ekkor települt Ilovszkojéba és Sztarij Oszkolba a magyar 2. hadsereg repülő csoportja. Augusztus folyamán megérkeztek a még hiányzó csapatok és megkezdték az új állásaikban való berendezkedést.
A magyar 2. hadsereg 200 km hosszú védőszakaszt kapott. Északon a német 2. hadsereg, délen az olasz 8. hadsereg volt a szomszédja. Terjedelmes frontszakaszát 80-90 000 főnyi harcos állománnyal kellett tartania, s így nem képezhetett kellő tartalékot. (A magyar katonai vezetés korábban arra számított, hogy a németek megelégednek két hadtest frontvonalban tartásával, míg a harmadik a hadseregtartalék feladatát tölthette volna be.) A nyáron mocsaras, zsombékos part miatt állásaink peremvonala a Dontól átlagban 6-8 kilométerre húzódott. A főellenállási vonalat igyekeztek erdő- vagy községszélen kijelölni, s a folyó közelében néhány előretolt állást telepítettek részint a Don megfigyelésére, részint az esetleges orosz vállalkozások megakadályozására. Az állások megerősítésére kiadott parancs végrehajtását erősen hátráltatta a megfelelő szerszámok (hosszúnyelű ásók, csákányok stb.) illetve a szükséges anyagok (fedéllemezek, vas, aknák stb.) hiánya. Így az egyes alakulatok parancsnokainak elszántságától ill. találékonyságától függött a megépített védőszakaszok minősége. A szovjetek állandó tűzrajtaütésekkel – főként igen hatásos aknavető tűzzel – zavarták a munkát. Fokozottan igaz volt ez a szovjetek által megszállt hídfők környékén létesült állásokra, melyeket az állandó harcok alatt képtelenség volt kellőképpen megerődíteni.
Hídfőcsaták
A szovjet hadvezetés meglehetősen aktívan védekezett, s hogy állandó nyomás alatt tartsa vonalainkat, július elejétől augusztus végéig három nagy (Uriv, Korotojak és Scsucsje térségében) és több kisebb (Kosztyenki, Kolovert, Kolibelka, Pavlovszk térségében) hídfőt hozott létre a folyó jobb partján. Közös jellemzőjük volt, hogy jól védhető helyeken, a szovjetek mozgását elfedő erdőkkel, nádasokkal tarkított, horhosokkal sűrűn szeldelt terepen, (a korotojaki hídfőt leszámítva) olyan folyókanyarokban alakították ki őket, melyeket nem lehetett megkerülni, s így csak arcból lehetett megtámadni. A nagyobbakat általában hadosztálynyi, míg a kisebbeket zászlóaljnyi, olykor századnyi erő tartotta kézben. A hídfők állandó fenyegetést jelentettek a nagyon kevés tartalékkal rendelkező magyar hadsereg számára. Különösen a korotojaki hídfő okozott álmatlan éjszakákat Jánynak, hiszen tőle 20 kilométerre terült el a hadsereg utánpótlása szempontjából létfontosságú Osztrogozsszk vasútállomása. A magyar 2. hadsereg parancsnoksága kezdettől fogva komolyan vette ezt a veszélyt, s a hídfők felszámolására minden lehetőt megtett. A szovjet hadvezetés azonban az itt folyó harcokkal párhuzamosan állandó nyomás alatt tartotta a németek által védett Voronyezst, így azok nem tudtak hathatós támogatást nyújtani. Sőt nem egyszer ezen támadások elhárítására a magyar páncélos hadosztályt is igénybe vették. A hídfőcsaták első szakaszában (július 28-augusztus 20) a magyar hadvezetés megpróbálta a rendelkezésére álló saját és a németek által rendelkezésre bocsátott kisebb-nagyobb erőkkel felszámolni az orosz állásokat. A komoly anyagi fölényben lévő és kitűnő terepen védekező védők azonban ezeket a kísérleteket nem csak elhárítani tudták, de jelentősen bővítették is az általuk elfoglalt területeket.
A kudarcban nagy szerepet játszott az ellátás rendszertelen volta. A vasúti vonalak állandó túlterheltsége illetve a benzinhiány miatt akadozott a csapatok utánpótlása, s nem egyszer az első vonalban harcoló alakulatok sem kapták meg az ellátmányukat. Emiatt a németekkel komoly súrlódásokra került sor. Augusztus közepétől azután sikerült folyamatossá tenni az ellátást. A hídfőcsaták második szakaszában (augusztus 26 - szeptember 16) a B. hadseregcsoport a magyar 2. hadsereg kötelékébe osztotta be a XXIV. páncélos hadtest parancsnokságot Langermann-Erlencamp altábornagy vezetésével, jelentős erőket bocsátva rendelkezésére. Feladatául a korotojaki és az urivi hídfő felszámolását jelölte meg. A scsucsjei hídfőre nem fordítottak kellő gondot s annak bevételével újfent leharcolt magyar csapatokat bíztak meg. Az augusztus 28 - szeptember 3 között lefolyt harcok eredményeként sikerült felszámolni a korotojaki hídfőt, de sem a Scsucsje birtokbavételére augusztus 30-án indított vállalkozás, sem a szeptember 9-től 16-ig tartó Uriv elleni támadássorozat – bár jelentősen csökkentette az oroszok által megszállt terület nagyságát – nem járt sikerrel. Ezzel a hídfők felszámolására irányuló terveket végleg elejtették. A magyar hadvezetésnek be kellett látnia, hogy nem rendelkezik az ehhez szükséges erőkkel.
A hídfő-csaták során mindkét fél borzalmas veszteségeket szenvedett el. Ehhez magyar részről nagyban hozzájárult az a tény, hogy a kiadott intézkedések sokszor erőszakoltak, türelmetlenek voltak, az erőviszonyokat és az adott frontszakasz sajátosságait nem vették kellőképpen figyelembe, s így nem egyszer teljesíthetetlen követelményeket támasztottak. Ez természetesen a hiányosan felfegyverzett, nem egyszer hiányosan ellátott, s az orosz földön vívott háborúért kevéssé lelkesedő katonák körében a harci kedv rohamos csökkenéséhez vezetett. Az elszenvedett súlyos veszteségek csak fokozták ezt az érzést. 1942 ápr.23-okt.1 között 1000 tiszt (20%) és 29 000 főnyi legénység (a harcos létszám 20,5%) esett ki a m. 2. hadsereg kötelékéből. A veszteségeket részint a kiérkező menetzászlóaljakkal, részint a végletesen meggyengült alakulatok összevonásával ill. a nem harcos állomány lefaragásával igyekeztek pótolni. Az anyagi veszteségek is jelentősek voltak, kivált a páncélelhárító-fegyverek, géppuskák és páncélosok terén. Ehhez járult még Horthy István repülő főhadnagy, kormányzóhelyettes halála illetve Jány Gusztáv augusztus 25-én bekövetkezett sebesülése.
A hadműveleti szünet (1942 szeptember 16 - 1943 január 11)
A hídfők felszámolására tett sikertelen kísérletek után hosszabb hadműveleti szünet állt be a Don-kanyarban, mivel a Sztálingrád környékén folyó harcok mindkét fél figyelmét és erejét lekötötték. A magyar 2. hadsereg vezetése az így rendelkezésére álló időt az állások megerősítésére, a csapatok feltöltésére, a legénység lehetőség szerinti kiképzésére igyekezett fordítani. Ez irányú törekvései a szükséges feltételek hiányában csak igen kevéssé járhattak sikerrel. Az állások kiépítését továbbra is hátráltatta a megfelelő építőanyag hiánya. Különös hiány mutatkozott drótakadályokban, amelyeket csak a különösen fenyegetett pontokon sikerült elégséges mértékben felállítani. Nem volt jobb a helyzet az aknák terén sem, sőt a telepített aknák döntő többsége a havazás beállta után nem is működött.
A harcoló alakulatok tehermentesítésére a munkába bevonták az addig csak a vonalak mögött tevékenykedő, jórészt zsidókból és baloldaliakból szervezett munkaszolgálatos alakulatokat. Ezek munkáját jelentősen hátráltatta az elégtelen táplálkozásnak betudható fizikai leromlás, és a ruházat hiánya illetve a velük szemben alkalmazott, sokszor kegyetlen bánásmód miatt jelentős veszteségeket szenvedtek el.
Vontatottan haladt a harcokban kiesett fegyverzet és felszerelés pótlása. A szervezetszerű fegyverigényt január elejére sikerült kb. 80-85%-ban feltölteni. Gyalogsági lőszer elégséges mértékben állt rendelkezésre, míg a tüzérségi lőszer utánpótlásában mutatkozó hiányosságok miatt az ősz folyamán az ütegek tevékenységét korlátozni kellett. Ehhez járult még a havazás beállta után a tüzérség teljes megbénulása is. Nem volt elég lótáp így a lovakat messze a vonalak mögé „lóüdültető” állomásokra kellett hátravonni, így nem állt rendelkezésre a lövegek mozgatásához szükséges vonóerő. A járműpark egyre inkább elhasználódott. Ezért az utánpótlás kiszállítására orosz szánokat állítottak be. E nehézségek miatt a téli óvócikkek kiosztása is igen lassan haladt, s utoljára a harcoló alakulatok kapták meg az ellátmányukat. (A szovjet támadás kezdetéig sok raktárban felhalmazott készleteket ki sem tudtak osztani!) Januárra a ruházat, s kivált a fehérnemű nagy része elhasználódott. Az élelmezést a helyi beszerzésekkel sikerült kielégítően javítani. Megkezdődtek a felváltások úgy a legénységnél, mint a tisztikarban. Ennek következtében tovább nőtt a tartalékosok aránya.
1942 november 19-én a szovjet csapatok ellentámadásba mentek át és november 22-én Sztálingrádnál gyűrűbe zárták a német 6. hadsereget és a 4. páncélos hadsereg egy részét. A felmentésükre indított támadás megindítása után december 16-án a magyar 2. hadsereg déli szomszédját, az olasz 8. hadsereg állásait törték át. Jányt egy esetleges támadás esetén mind a magyar katonai vezetés, mind a német elöljárók állásainak körömszakadtig tartó védelmére utasították, mondván, hogy a Hitler által foganatosított ellenintézkedések sikerének ez alapvető feltétele.
November 24.-december 18. között a magyar 2. hadsereg arcvonalába beosztott német csapatokat egy ezred híján kivonták, és a sávhatárokat széthúzták. Ezzel a nyomasztó emberhiány tovább nőtt. Jány kétségbeesett lépéseket tett a közelgő támadás elhárítására. Parancsára sízászlóaljakat szerveztek, s ezekből úgynevezett villámcsoportokat hoztak létre, amelyeket gyorsan mozgó tartalékként kívántak bevetni. Hasonlóképpen minden hadtest csekély létszámú nélkülözhető tartalékából úgynevezett megerősítő csoportokat szervezett, melyeket az esetleges betörések elreteszelésére szántak. Széleskörű átszervezésekre került sor a hatékonyabb vezetés érdekében. Így a magyar 2. hadsereg felállása északról délre haladva a következőképpen alakult: III. hadtest 9. és 6. könnyűhadosztály, IV hadtest 20. (az urivi hídfő hathatósabb védelme miatt a III. hadtesttől átadva), 7., 13., 10. könnyűhadosztály, VII. hadtest 12., 19., 23. könnyűhadosztály.
A magyar 2. hadsereg parancsnoka beadványok sorozatával bombázta úgy a honi, mint a német elöljárókat, sürgetve a hiányok pótlását, az ellátás javítását és a hosszan kiterjedt arcvonal mögött megfelelő tartalék képzését. Végül a kormányzó december 26-án táviratot küldött Hitlernek, amelyben maga is felvetette ezeket a kérdéseket. Válaszul Hitler Cramer („Wundergeneral” – „Csoda-tábornok”) tábornok vezetésével tartalék gyanánt egy hadtest erejű csoportot állított fel, amelybe besorolta az 1. páncéloshadosztályt is. Cramer és Jány megállapodott abban, hogy a Cramer-csoport az esetleges szovjet támadás első napján nem avatkozik harcba, de miután a támadók ereje és célja nyilvánvalóvá lett, erőit összefogva ellentámadásba megy át és helyreállítja az arcvonalat. Ennek érdekében az első vonaltól távolabb fog települni. Hitler 1943 január 7-én – Jány tiltakozása dacára – a Cramer-csoportot a déli szárnyra, a magyar és az olasz hadsereg kapcsolódási pontja mögé vezényelte át, mivel ő innen, az Alpini hadtest irányából számított támadásra. Így azonban a télies útviszonyok miatt a magyar 2. hadsereg egyetlen számottevő tartalékát csak két nap elteltével lehetett volna támadásba vinni az urivi hídfő térségében, ahonnan a magyar hadsereg parancsnoksága a támadást várta.
Több vállalkozást vezettek a magyar alakulatok a szovjet állások felderítésére. Ezek közül a legjelentősebb Kosztyenkinél december 30-án egy kisebb orosz hídfő felszámolásával végződött. A felderítés jelentései januártól hatalmas csapatmozgásokról tudósítottak.
A magyar 2. hadsereg harcai és veresége (1943. január – február)
A szovjet hadvezetés újabb csapást akart mérni a sztálingrádi csapássorozattól megrendült német hadseregre. Így előkészítették az osztrogozsszk-rosszosi hadműveletet, melynek céljaként az olasz 8. hadsereg még védekező részeinek és a magyar 2. hadsereg bekerítését jelölték meg. E célból három helyen Urivnál, Scsucsjénél és Rosszosnál kívánták áttörni a szembenállók arcvonalát. Ehhez a támadássorozathoz kellett csatlakoznia a voronyezs-kasztornojei hadműveletnek, mely a német 2. hadsereg körülzárását és megsemmisítését eredményezte volna. A támadásban résztvevő szovjet erők (a 40. hadsereg, 18. lövészhadtest, a 3. harckocsi-hadsereg, 7. lovashadtest csapatai) Urivnál élőerőben 3,5:1, tüzérségben 10:1, Scsucsjénél élőerőben 3:1, tüzérségben 7:1, arányú túlerőt vonultattak fel a szovjetek. Mindehhez járult 312 harckocsijuk, mellyel szemben a magyar hadsereg első vonalában egyetlen páncélos sem állt.
1943. január 12-én kb. egy órás tüzérségi előkészítés után 10.30-kor 2 hadosztály erővel indult meg a Vörös Hadsereg támadása Urivnál. 11.35-kor sikerült betörniük a 7. könnyűhadosztály soproni 4. gyalogezredének állásaiba az urivi-háton. A mieink az elveszett állásokból kivetett erőkkel azonnal ellentámadásra indultak, ám ezek a próbálkozások kevés eredménnyel jártak. Csapataink mindenhol messze erejükön felül teljesítettek. Délben az oroszok már a könnyűhadosztály ütegállásainak jelentős részét közvetlenül támadták, és meg is semmisítették azokat. A 20. könnyűhadosztálynál vezetett szovjet támadások nem tudtak tért nyerni, s itt jelentős veszteséget szenvedtek. A támadók a nap végére 6-10 km-t jutottak előre.
A magyar főparancsnokság összevonva a rendelkezésére álló tartalékokat január 13-án 5 órakor ellentámadást indított, amely tért nyert és minden fontos ponton elérte az előző nap elvesztett állásokat. A kísérlet azonban 11 órára kifulladt. Szovjet részről összesen 3 hadosztály újította meg a támadást erős páncélos támogatással. A támadó csapatok délután már megkezdték a délre kanyarodást, s a 7. könnyűhadosztály ezredeit (magyar 4. és 35. gyalogezredet és a német 429. gránátosezredet) az esti órákra bekerítették, a 20. könnyűhadosztály egyes részeit pedig bekerítéssel fenyegették. Mindkét seregtest egységei sikeresen kitörtek a körülzárásból. A balassagyarmati 23/II. zászlóalj katonái két nap alatt 11, harckocsikkal is támogatott emberpazarló orosz tömegrohamot vert vissza. a saját állások előtt a szó szoros értelmében hegyekben álltak az elesett katonák holttestei. A 12. támadásnál, amely a zászlóaljat már hátulról érte és már-már megsemmisüléssel fenyegette, a zászlóaljparancsnok Hárs László százados személyes vezetésével honvédeink véres kézitusa után kitörtek a bekerítésből. A hadsereg parancsnokság a szovjet betöréstől északra került erőket a III. hadtestnek rendelte alá. Jány sürgeti a Cramer-csoport bevetését, melyet délután engedélyeztek.
Január 14-én az urivi hídfőnél áttört ellenséges csapatok a betörés helyét 40 km széles 20 km mély réssé tágították, minek következtében a III. hadtestet egyre inkább elvágták. Dél felé kanyarodva elérték és átlépték a védelem szempontjából igen fontos Potudany folyót, ahol a magyar hadvezetés ellenállási vonalat akart kialakítani a IV. hadtest balszárnyának védelmére. Itt azután egy rövid időre elakadt az ellenség előnyomulása.
A szovjet támadás gyors kibontakozása miatt a komáromi 6. tábori tűzérezred 1. ütegének parancsnoka Lévay Sándor hadnagy előretolt állása (a „Gibraltár”) maradt az egyetlen megfigyelő pont, ahonnan a saját ágyúk tűzét a támadó ellenséges gyalogságra vezetni lehetett. Lévay elvágott megfigyelőpontját többszöri parancsra, majd barátainak kérésére, könyörgésére sem hagyta ott, mondván: „Amíg használni tudok, nem megyek.” A kora délutáni órákban utoljára jelentkezett: „Gyerekek nagyon fontos! Már csak ketten élünk a figyelő tisztesemmel. Összesen négy kézigránátunk van és két pisztoly. Az oroszok teljesen körbefogtak. Három percen keresztül lőjétek a figylőmet, ahogy csak bírjátok, akkor megpróbálok kitörni. Ha nem sikerül, Isten veletek!” Az üteg a kért tüzet leadta. A hadnagy és tisztesének további sorsa ismeretlen.
Scsucsje térségében kb. másfél órás mindent elsöprő tüzérségi előkészítés után, 7.45-kor koncentrált páncélos és gyalogos támadás indult a 12. könnyűhadosztály állásai ellen. A 12. könnyűhadosztály, mely az előkészítés során elvesztette személyi állományának 20-30%-t délig tudta megtartani vonalait. Az áttörés után gyors ütemben szorították vissza. 10 óra leforgása alatt elvesztette egész tüzérségét és harcosainak 70%-t. A megmaradt töredékekből nem lehetett harccsoportokat szervezni. Rosszosnál is támadásba lendült a szovjet hadsereg, de egyelőre csak helyi sikereket ért el. A B-hadseregcsoport javasolta Hitlernek az olasz és a magyar csapatok visszavonását az Oszkol és az Ajdar vonalára. Hitler azonban ragaszkodott az eredeti állásokban való kitartáshoz „zum letzten Mann und letzten Patrone” („az utolsó emberig és az utolsó töltényig”). A Cramer- csoport az új fejleményekre való tekintettel január 16-ára ígérte támadását.
Január 15-én reggel a B-hadseregcsoport a III. hadtestet a német 2. hadsereg Siebert hadtestcsoportjának rendelte alá, s mivel egyre inkább elvágták ellátóbázisaitól, utánpótlásáról a német 2. hadseregnek kellett gondoskodnia. Mivel a szovjetek ezen a frontszakaszon egyelőre nem kívántak támadni csak kisebb erőkkel folytatták a bekerítést, s csak megfelelő támadási pozíciók megszerzésére törekedtek. A Potudany vonalán azonban lényegesen nagyobb erőkkel folytatták a támadást. Reggel átkeltek a folyón és bekerítéssel fenyegették a 10. és a 13. könnyűhadosztály egységeit. Délelőtt a magyar csapatok újra feltartóztatták őket. Scsucsjénél a helyzet katasztrófával fenyegetett. A 12. könnyűhadosztály három irányban menekült, s mivel minden páncélelhárító fegyverét elvesztette a harckocsik ismételt támadásakor több helyen pánik tört ki. A 19. könnyűhadosztályt dél felé szorítják vissza. A 10. könnyűhadosztály is harcba került a délelőtt folyamán. Egy ellentámadása rövid időre megakasztotta a szovjet előrenyomulást. Estére azonban alakulatait mélyen átkarolták. Amikor Jány és törzse engedélyt kért a visszavonulásra Hitler azt válaszolta, hogy a Cramer-csoport másnap támad és ezért a 10. és 13. könnyűhadosztály tartson ki állásaiban. A hadsereg-parancsnokságot Alekszejevkáról, Novij Oszkolba vonták vissza.
Január 16-án a III. hadtest vonalán viszonylagos csend uralkodott. A IV. hadtest oldalába és hátába jutott erők megközelítették Osztrogozsszkot és bekerítéssel fenyegették a 10 és 13. könnyűhadosztályt illetve a német 168. gyaloghadosztályt. 20.30-kor a magyar 2. hadsereg parancsnoksága kiadta a parancsot, hogy – a visszavonulás biztosítása, illetve a szovjet támadás lassítása érdekében – Osztrogozsszkot minden körülmények közt tartani kell. Délen egymást követték a nagy erőkkel végrehajtott támadások. Fenyegetően zárult a hurok az Alpini hadtest és a VII. hadtest 23. és 19. könnyűhadosztálya körül. A szovjetek megsemmisítették a miskolci 13. gyalogezredet. A legénység nagy része elesett, kisebbik része fogságba került az egyenlőtlen harc során. A Cramer-csoport hajnalra beígért támadását a nagy hidegben nem induló páncélosok miatt nem tudta időben megkezdeni. A B-hadseregcsoportnál azonban már tudták, hogy Cramer beavatkozása nem hozhat döntő fordulatot, ezért nem voltak hajlandók feláldozni a hadseregcsoport egyetlen említésre méltó tartalékát. 11 órakor megkezdett támadása csak annyi eredményt ér el, hogy egy rövid időre magára vonta a szovjet erők figyelmét. 17 órakor beszüntette a támadást és visszavonult. További feladatának a magyar 2. hadsereg visszavonulásának biztosítását tekintette. Jány megpróbálta kieszközölni a B-hadseregcsoportnál a VII. hadtest visszavonását, de Hitler még este 8 órakor is ragaszkodott az állások mindenáron való tartásához, hozzá téve, hogy jelentős erőket csoportosítanak a térségbe a szovjet támadás megfékezésére. Sokan felelőssé teszik Jányt, azért, hogy saját hatáskörében nem rendelte el a visszavonulást, holott erre a német összekötő Witzleben vezérőrnagy is többször célozgatott. A magyar főparancsnok a nagyobb stratégiai összefüggések ismerete nélkül, mint katona nem hozhatott a paranccsal ellentétes döntést. Nem tette könnyebbé a dolgát a Honvéd Vezérkar sem, amely nem foglalt állást a kérdésben.
Január 17-én 2.30-kor miután Jány telefonon újra tárgyalt Weichs-szel, a B-hadseregcsoport parancsnokával, saját kezdeményezésére kiadta a VII. hadtest számára a visszavonulási parancsot. (A parancs egyes alakulatokhoz csak késő délutánra jutott el.) Ezzel egyidőben az Alpini hadtest is megkezdte az ellenségtől való elszakadást. Az időközben bekerített olasz hadtestnek csak veszteségteljes harcok árán sikerül kitörnie. 9.00-kor a B-hadseregcsoport Bugyennij - (Potudany melletti) Rosszos vonal védelmére utasította a magyar 2. hadsereget. A Cramer-csoportot megbízta az Osztrogozsszkban időközben körülfogott erők felmentésével. Bár a városból kivezető utak egyikét a védők nyitva tudták tartani, az ellenállás meglehetősen reménytelennek tűnt. A város védelmét vitéz Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy a 13. könnyűhadosztály parancsnoka vezette, aki új harccsoportokat szervezett és a városban fellelhető nagy mennyiségű készleteket kiosztotta a harcoló alakulatoknak. A várost a 13. könnyűhadosztály és a német 168. gyaloghadosztály egységei estig megvédték a túlerejű szovjet támadásokkal szemben. Cramer azonban az ellenség fölényére hivatkozva nem hajtotta végre feladatát. Ehelyett visszavonulásra adott parancsot, hogy még idejében ki tudjon térni az Alekszejevka és Nyikolajevka térségében rohamosan közeledő szovjet páncélos ékek elől. A visszavonulást a front minden szakaszán jelentősen megnehezítették az állandósuló szovjet rajtaütések, melyeket hol partizánok, hol páncélosok, hol csatarepülők hajtottak végre. Különösen nagy veszteségeket könyvelhetett el az 1. páncéloshadosztály ezen a napon, amely üzemanyaghiány miatt csehszlovák gyártmányú T-38-asainak nagy részét kénytelen volt felrobbantani, s a kialakuló úttorlaszok is jelentősen megtizedelték járműparkját. Ez a visszavonulás teljesen szétzilálta a Cramer-csoportot. A Vörös Hadsereg vezetői már biztosak voltak az Alpini hadtest illetve a VII. és a IV. hadtest teljes bekerítésében. Alekszejevkán, melyen a legfontosabb télen is járható út vezetett át, az időközben áttelepült hadsereg-parancsnokság, míg Ilovszkojén a repülőcsoport szervezte meg a körvédelmet. Eközben a III. hadtest vonalán uralkodó csend lehetőséget biztosított erős körvédelmi támaszpontok kialakítására, melyek közül Szinnyije Lipjagi, Kocsatovka és Szemigyeszjatszkoje volt a legerősebb. A németek kb. 1 hadosztálynyi erővel erősítették meg az így kialakuló vonalat. Az ellátás – a III. hadtest 16 napra elegendő tartalékkészleteinek köszönhetően – kifogástalanul működött, minek következtében lehetőség adódott a csapatok újjászervezésére és megerősítésére.
Január 18-án Podszerednyeje és Ilovszkoje térségében a bekerítő szovjet csapatok tűzösszeköttetést létesítettek egymással. Moszkalenkó tábornok ekkor ahelyett, hogy bezárta volna a gyűrűt jelentős erőket csoportosított át Osztrgozsszk bevételére. Így aztán az 1. páncéloshadosztály vissza tudta foglalni az időközben elesett Alekszejevkát, s a bekerítésből kivezető út egészen január 21-éig nyitva maradt. Honvédeink hősiessége mellett ennek volt betudható Ilovszkoje megvédése is. A magyar 2. hadsereg teljesen leharcolt részei számára az Oszkol völgyben jelöltek ki gyülekezőhelyet. A hadvezetés itt új ellenállási vonalat szándékozott kialakítani. Ide érkeztek meg a bekerítésből kicsúszó, teljesen leharcolt csapattöredékek leírhatatlan fizikai és lelkiállapotban jobbára mindenféle fegyverzet nélkül.
Január 19-én – dacára a hősies védekezésnek – a fellépő krónikus lőszerhiány miatt mind Osztrogozsszk, mind Ilovszkoje védői a kitörés mellett döntöttek. A repülő csoportnak sikerült rést ütnie a várost körülvevő gyűrűn, s a kitörők élalakulatainak sikerült áttörniük. A zöm azonban egyre erősödő ellenállásba ütközött és olyan súlyos veszteségeket szenvedett – a kitörést vezető Csukás Kálmán vezérkari alezredes és Lécz József vezérkari százados is elesett -, hogy a vállalkozást le kellett állítani. A megmaradt csapatok visszahúzódva a legendás vadászrepülő pilóta, Heppes Aladár százados vezetése alatt újra körvédelemre rendezkedtek be. Osztrogozsszkból sikerült a kitörés, de utána a menetoszlopot – főként másnap – igen erős támadások érték, úgy partizánok és harckocsik részéről, mint a minduntalan feltűnő csatarepülők részéről. Ezek közül nem egy a kitörő alakulatok teljes megsemmisítésével fenyegetett, s csak a legnagyobb erőfeszítések árán sikerült ezeket elhárítani.
Január 20–án Vargyassy Gyula vezérőrnagyot az Oszkol völgyében gyülekező erőkből harccsoport alakítására, s azzal a létfontosságú Bugyennij védelmére utasították. Lázas sietséggel folyt az ezen harccsoportba besorolható csapatok szervezése illetve a fegyvertelen alakulatok hátrairányítása Belgorod irányába. Ezen a napon a szovjet hadvezetés megkezdte a voronyezs-kasztornojei hadművelet előkészítését, s ezért jelentős erőket csoportosított át északra. Így a magyar 2. hadsereg csapataira nehezedő nyomás gyengült, kivált Alekszejevka térségében.
Január 21-én a szovjet csapatok már az Oszkol völgyét támadták. Az Osztrogozsszkból kitörő csoport elérte Ilovszkojét, s egyesült az ott körülzárt erőkkel. Január 22-én azután együttesen sikerült áttörniük Bugyennijbe. A német főparancsnokság döntést hozott a magyar 2.hadseregnek az arcvonalból történő mihamarabbi kivonásáról.
január 23-án megkezdődött a voronyezs-kasztornojei hadművelet. A három irányban indított támadás kezdetben jól haladt.
Január 24-én a németek kiürítették a voronyezsi hídfőt. Heves rohamok érték a III. hadtest körvédelmi állásait, melyet azonban csapataink rendre visszavertek. A szomszédos német alakulatokat Szkupoljnál azonban áttörték. Éjfélkor Siebert tábornok parancsot adott a III. hadtestnek, hogy állásait minden körülmények között tartsa meg január 28-án éjfélig. A magyar seregtestet a német csapatok visszavonulásának fedezésére kívánta felhasználni. A szovjet alakulatok bekerítő mozdulatairól nem tájékoztatta a hadtest vezetőit. A magyar 2. hadsereg ezen a napon hivatalosan kivált az arcvonalból. Még harcoló alakulatait (Vargyassy-csoport, 1.páncéloshadosztály, III.hadtest részei) a német 2. hadsereg parancsnoksága alá rendelték. Ezen a napon a helyzetről és a magyar csapatok helytállásáról meglehetősen rosszul informált hadsereg-parancsnokság Jány aláírásával napiparancsot adott ki, melyben katonáit becsületük elvesztésével, gyáva meneküléssel vádolta, s kilátásba helyezte, hogy a rendet vaskézzel, akár „felkoncolások” árán is helyre fogja állítani. Ezt a szerencsétlen intézkedést a hadsereg-parancsnokság a rend helyreállítására tett kísérletnek szánta, és kiadásában nagy szerepet játszott a lezajlott eseményekről való tájékozatlansága. A kötelességüket erejük végső megfeszítésével teljesítő honvédeket azonban súlyosan sértették annak egyes megállapításai és rendelkezései, s – bár Jány ezt a napiparancsát hatályon kívül helyezte, és további napiparancsaiban többször név szerint is megemlékezett az egyes harcok hőseiről – a hadsereg vezetése olyan presztizsveszteséget szenvedett el, melyet többé nem lehetett jóvá tenni.. A Vargyassy-csoport január 24-28 között kb. 7 zászlóalj erővel védte az Oszkol völgyet, majd az 1.páncéloshadosztállyal vállvetve február 7-ig Korocsa térségében folytatott elhárítóharcokat., mígnem február 8-án kivonták az arcvonalból.
Január 25-én Stomm Marcell vezérőrnagy összetűzésbe került német elöljárójával, ezért rövid időre nem vett részt az irányításban, s így a vezetés - megengedhetetlen módon - dr. Deseő László vezérőrnagyra hárult.
Január 26-án a III.hadtest továbbra is szilárdan tartotta állásait, ám a szovjet csapatok előretörése már átkarolással fenyegette a hátát. Siebert engedélyezte visszavonulását abban az estben, ha kijelölt új állásait a következő két napon megtartja. Egyúttal engedélyt adott a hadtest vonatalakulatainak a kivonására. Nem tájékoztatta azonban arról, hogy a németek állásait a szovjetek több helyen áttörték. Így a visszavonulás során csapataink teljesen váratlanul ellenséges erőkbe ütköztek, s többször ki kellett törniük. A hadtest Sztaro-Nyikolszkojénál gyülekezett. Itt
Január 27-én igen heves támadások érték, melyeket csak súlyos veszteségek árán tudott elhárítani. Ekkor semmisült meg a 3. gyalogezred is. A III. hadtest tovább folytatta most már jobbára egységes vezetés híján a visszavonulást.
Január 29-én a szovjet csapatok bevették Kasztornojét, de nem sikerült harapófogóba zárniuk a teljes német 2. hadsereget. Az mindvégig nyitva tudott tartani egy 25-30 km szélességű folyosót, amelyen keresztül ki lehetett bújni a bekerítésből. Ezen a napon Olimnál a német parancsnokság megállította a III. hadtest visszavonulását. Közölték, hogy a szovjet alakulatok bekerítették csapatainkat. Stomm ellentétes parancsokat kapott, hol az utóvéd szerepét osztották rá, hol megtiltva a német csapatokhoz való csatlakozást önálló kitörésre utasították.
Február 1-én miután Stomm ismételten hiába kért utánpótlást csapatai számára úgy döntött feloszlatja a hadtestet. Ekkor adta ki híressé vált búcsúparancsát. Egy körülzárt alakulatot vezetés nélkül hagyni súlyos vétségnek, nagy felelőtlenségnek számít, mindazonáltal a hadtest parancsnok úgy gondolta, hogy kis csoportoknak nagyobb esélye lehet az orosz vonalak közötti átjutásra. A hadsereg alakulatainak tisztjei (Farkas, Rabács, Szakáts, Krassay és Martsa ezredes) nem osztották nézeteit. Úgy gondolták, hogy esély a szorongatott helyzetből való kitörésre csak a németekkel együtt, a csapatokat összefogva adódik. Az események őket igazolták. Az átjutást önállóan megkísérlő alakulatokat – köztük Stomm Marcel csoportját is – elfogták a szovjetek.
Február 2-án mivel a németek a magyar alakulatok számára nem engedélyezték az utak használatát, Gorsecsnojéig azokkal párhuzamosan a magas hóban, onnantól Sztarij Oszkolig a vasúti töltésen a III. hadtest maradványai február 4-re – erős partizántámadások közepette – sikeresen befejezték visszavonulásukat. Innen nehéz gyalogmenetben jutottak el Szumiba, a gyülekezési területükre. A beérkező 6-8 000 ember megmenekülésével ekkor már nem számoltak a magyar 2. hadsereg parancsnokságán.
A harcok után
Kovács Gyula a hadsereg vezérkari főnöke május 21-én a magyar 2. hadsereg veszteségeit a következőkben jelölte meg: 28 044 sebesült, kb. 26 000 hadifogoly (a moszkvai rádió jelentései szerint), 41 972 fő véres veszteség. Összességében elmondhatjuk, hogy a hadseregnek a keleti fronton töltött ideje alatt kb. 120 000 fő esett ki a csapatok kötelékéből. Az anyagi veszteség kb. 70%, a nehézfegyverzet és a páncélosok csaknem teljes egészében elvesztek. Ha a hadsereg rendelkezésre álló lehetőségeket vizsgáljuk, azt kell mondanunk, hogy a hihetetlenül szélsőséges időjárási és ellátási viszonyok közepette elért eredmények messze meghaladták azokat. A magyar 2. hadsereg mindenki számára váratlanul sokáig tudta védeni Ilovszkojét, Osztrogozsszkot és a III. hadtest körvédelmi állásait. Ezzel jelentős időveszteséget okozott a szovjet csapatoknak, amelyeknek nem sikerült a sztálingrádi katlanhoz hasonló gyűrűbe fogniuk és felmorzsolniuk sem a magyar 2. hadsereget, sem a német 2. hadsereget. Némi szerencsével a magyar alakulatok ki tudtak törni a bekerítésből, s ezzel elkerülték a teljes pusztulást, amelynek fenyegetése mindvégig fölöttük lebegett. Honvédeink helytállása méltó az őket követő nemzedékek minden elismerésére.
Csak remélhetjük, hogy az elkövetkező időkben a magyar katonáknak idegen érdekekért nem kell majd távoli országok, kimondhatatlan nevű helységeinek határában, idegen csillagzato k alatt, szélsőséges éghajlati viszonyok között vérezniük!
Irodalom: Szabó Péter: Don-kanyar Bp. Zrínyi é.n., Lajtos Árpád: Emlékezés a 2. magyar hadseregre. 1942/43. Bp. Zrínyi. 1989., Révai Új Lexikona: Don kanyar.
engrin